Az ellenállhatatlan

Az ellenállhatatlan (részlet)

Sonja Blonde

Liz nem hitt a szemének, amikor belépett a tágas lakás ajtaján.

– Soha nem gondoltam volna, hogy az állomások épületében lakások vannak. Ráadásul ekkorák… hihetetlen.

Csodálkozva nézett körbe az amerikai konyhás nappaliban. A szedett-vedett berendezésen és a kopott falakon erősen látszottak az idő nyomai, mégis volt benne valami meglepően otthonos.

– Szeretnél lefürödni? – kérdezte előzékenyen Xavier. – Biztosan átfáztál az esőben. Addig készítek neked egy teát, ha szeretnéd.

– Azt hiszem, az jól esne, köszönöm – Liz hálás volt a felajánlásért.

Inkább nem is gondolt bele, milyen veszélynek teszi ki magát. Három idegen lakásában zuhanyozik, ezzel a végtelenségig kiszolgáltatva magát.

A fürdőnek két ajtaja is volt, hogy mindkét hálószobából meg lehessen közelíteni. Egy zsámoly szolgálta azt a célt, hogy lezárja a helyiséget a másik szoba felől. A gyenge víznyomás elvette Liz kedvét a fürdéstől, igyekezett minél gyorsabban végezni. Elővette hátizsákjából a fogkeféjét, amit egészen más céllal tett bele, mielőtt otthonról elindult, majd halkan elnevette magát. Ha ezt most valaki más mesélné neki, el sem hinné, akkora őrültségnek tartaná.

Mire végzett, Emily és Daniel már elvonultak a szobájukba. Xavier is kényelembe helyezte magát, mindössze egy szűk alsónadrágban kevergette az illatos teát. Liz zavarba jött, pedig a fiú viselkedése a legkevésbé sem volt kihívó. Xavier láthatóan nem volt tisztában az adottságaival, de legalábbis nem tulajdonított különösebb jelentőséget sem arányos, formás testének, sem pedig feltűnően sármos vonásainak.

Ahogy meglátta a lányt, elmosolyodott.

– Örülök, hogy itt vagy – súgta halkan, nehogy megzavarja pihenő lakótársait.

– Köszönöm – felelte alig hallhatóan Liz –, elmeséled, mióta laktok itt?

Xavier az ablak alatti, kopott pléddel letakart ágyra kuporodott, majd egy vaskos párnát tett a falhoz, hogy a lány kényelmesen hátradőlhessen. Liz a teásbögrét óvatosan az éjjeliszekrényként funkcionáló székre tette, és a fiú mellé húzódott.
– Mindhárman szülők nélkül, nevelőotthonban nőttünk fel. Miután nagykorúak lettünk, egy ideig még felügyelet alatt maradtunk, és egy kertészetben dolgoztunk. A keresetünk egy jelentős részét az otthon kapta meg, mi pedig úgy döntöttünk, hogy a magunk urai akarunk lenni. Mivel ekkorra már mindannyian elmúltunk húszévesek, szabadon távozhattunk. Gyakorlatilag senkit sem érdekelt, hová megyünk pénz és munkalehetőség nélkül. Amikor ide jöttünk, hogy munkát kérjünk, az állomásfőnök szíve megesett rajtunk, és befogadott bennünket. Már négy éve, hogy az épületben lakhatunk. Emily takarít, Daniel karbantartási munkákat végez az állomáson. Én pedig ételkiszállítóként dolgozom egy kifőzdénél. Szerencsére eddig még senkinek sem szúrtunk szemet, mi pedig igyekszünk rászolgálni a bizalomra. Főleg, hogy a büfés is nekünk adja az aznapi maradékot. Szerintem, ő sejti, hogy itt húzzuk meg magunkat, de úgy tesz, mintha nem venné észre. Egyébként senkinek sem beszélhetünk róla. Te vagy az első, akinek elárulom. Érzem, hogy benned megbízhatok, mert olyan különleges kisugárzásod van. Még sosem találkoztam hozzád hasonlóval.

Liz megrökönyödve hallgatta Xaviert.

– Hiszen semmit sem tudsz rólam. Abban sem lehetsz biztos, hogy nem kürtölöm tele az újságokat azzal, hogy három hajléktalan lakhatását finanszírozza a város az adófizetők pénzén.
A fiú felnevetett, majd gyorsan a szájához kapott. Néhány másodpercig hallgatózott, hogy felébresztette-e lakótársait.

– Hidd el, azok után, amiken keresztülmentem, messziről kiszúrom a rossz embereket, és azonnal felismerem a jókat – határozottan Liz szemébe nézett. – És te? Mi a te történeted?

A lány a szájához emelte a bögrét, lassan belekortyolt a még mindig forró italba. Merengve nézett maga elé, sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt.

– Az én életem nem olyan izgalmas, mint a tietek. Burokban nőttem fel, és abban élek a mai napig. Időnként megpróbálok kitörni belőle, de túl gyáva vagyok hozzá, hogy tényleg meg is tegyem. Megszoktam, hogy minden egy karnyújtásnyira van. Még semmiért sem kellett igazán megküzdenem.

– Miért? Mit tennél, ha kitörhetnél?

– Őszintén?

– A legőszintébben.

– Egy szigetre költöznék, ami akkora, hogy bármelyik irányból nézve mindig látni az óceánt.

Xavier arcán különös kifejezés jelent meg, mintha nem hinné el, amit a lány mond.

– Miért nézel így rám? – kérdezte Liz kissé szégyenkezve. – Bolondnak tartasz, ugye?

Xavier megrázta a fejét.

– Csak azon csodálkozom, hogy beesel ide az éjszaka közepén, bőrig ázva, és kiderül… a szigetemre pályázol.

– Ezt hogy érted? – vonta fel fáradtan a szemöldökét Liz.

– Már rég kitaláltam, melyik atlanti-óceáni szigeten nyitok édességboltot, ha egyszer megnyerem a lottó főnyereményét. Ott a képe – mutatott a feje fölé szögezett, naptárból kitépett fotóra.

Liz megvonta a vállát.

– Ha elférünk rajta ketten is, én szívesen osztozom veled azon a szigeten.

– Még meggondolom. Az utóbbi időben úgy terveztem, egyedül megyek – mosolygott sejtelmesen Xavier.

Liz túlságosan fáradt volt az ábrándozáshoz. Rettenetes napon volt túl, az események teljesen kimerítették. Vigaszra és ölelésre vágyott.

– Le akarok feküdni veled – közölte hirtelen a fiúval, akinek tátva maradt a szája a meglepetéstől.

– Hogy mi?!

– Ugyan már, gondolom, ezért hoztál ide…

– Őszintén szólva megsajnáltalak, hogy bőrig áztál, és majdnem elütött a vonat.

Liz egy pillanatra elbizonytalanodott, de valójában nem érdekelte, mit akar a fiú. Hozzászokott, hogy ha megkíván valakit, azt rövid időn belül meg is szerzi. Abban biztos volt, hogy Xavier vonzónak tartja – ezt egyértelműen kiolvasta a tekintetéből –, így nem sokat hezitált.

Gyengéden, mégis határozottan csókolta meg a különös fiút, aki hagyta, hogy ő irányítson.